ENGEDD A GYERMEKET SAJÁT NYELVÉN SZÓLNI!

Mentálhigiénés Csoportunkban évek óta folyamatosan van pszichodráma csoport óvodás, kisiskolás gyerekek számára.
A gyermekpszichodráma módszerének Magyarországon való meghonosítása Kende Hanna nevéhez köthető. Ő Párizsban, a Francia Igazságügyminisztérium szakpszichológusként dolgozott, és végzett kutatómunkát. Ez időben fejlesztette ki gyermekpszichodráma módszerét, ami számos országban elterjedt. Kende Hanna európai szinten elismert szakember! Méltán az, hisz módszere lehetővé teszi a gyermek számára öngyógyító képességének kibontakozását, alkalmat kínál arra, hogy a gyermek megfogalmazza, átdolgozza mindazt, ami belül feszíti őt, módot kínál belső harmóniájának, egészségének helyreállítására, növeli a gyermek önértékének tudatát, támogatja önteremtő munkáját. Mindezt úgy teszi, hogy az a gyermek számára nem tortúra, hanem öröm, felszabadult játék. A gyermekpszichodráma különös keveréke, ötvözete: mesének, játéknak, fikciónak, valóságnak, akciónak és elmélyülésnek, rációnak és zsigeri történéseknek, jó és rossz meglátásának stb.. Leginkább egy szürreális álomként lehetne definiálni, ami talán azért is találó, mert a gyermekpszichodráma, és az álommunka sokban hasonlít egymásra. Ez a módszer alapvetően tartalmaz, feltételez, fejleszt egy sor, az emberi életben nagyon fontos dolgot is, ami kell a boldoguláshoz, a belső egyensúly helyre állításához. Ilyen többek között a cselekvőképesség, rugalmasság, kreativitás, empátia, mentalizáció, jó szociális rutinok, bizonyos etikai, morális mozzanatok megérzésére, mások és önmagunk elfogadása stb.. A gyermekpszichodráma különleges módszer, és Hannára, e varázslat tudójára, mindig nagy szeretettel, tisztelettel és hálával gondolok. Sokat adott nekünk, akik tanítványai lehettünk! Óriási tudással és tapasztalattal rendelkezik. Ám legnagyobb hatással rám az a szemlélet, attitűd, elkötelezettség volt, ahogy ő a pszichodrámához, és a különböző bajokkal küszködő gyerekekhez viszonyul. Hanna nagyszerű mestere, képviselője a gyerekeknek, és az ő szolgálatukba állított módszernek. Ám nem csak Hannától tanultam sokat, hanem a velem játszó gyerekektől is. A velük töltött közös munka nagyon izgalmas tapasztalatokkal, felfedezésekkel gazdag. Szeretném az így megélt tapasztalataimat megosztani.

Bár régóta játszom gyerekekkel, még mindig rabul ejt különleges képességük arra, hogy a saját nyelvükön pontosan, velősen képesek elmondani gondjukat. Számomra fontos, hogy egy kisgyerek azt a nyelvet használja, ami számára működik, nincs elvárásom vele szemben, hogy az én igényemnek megfelelően tálalja gondolatait. A gyerekeknél ez a saját nyelv esetenként nagyon különböző: cselekvés, firka, igazi játék, és lehet persze szó is. A saját nyelven való megfogalmazásra egy-egy példát szeretnék írni.

Egy három éves csöppség nagy bajba került. Kistestvére született, őt óvodába adták, és váratlanul meghalt az édesapja. A családra ráborult a gyász. Az anya fizikailag és lelkileg nehéz helyzetben volt. A kiterjedt család tagjaiban is óriási volt a feszültség, az anyát okolták az apa halála miatt (nem vette észre, hogy baj van). Egy ilyen csöppség szavakkal nem tudja elmondani, hogy mi ez az érzelmi káosz, mi az, ami kívülről nyomja, belülről feszíti őt. Amikor találkoztunk, szavak nélkül, csendben tettünk-vettünk, „játszottunk”. Ő malacokat fogott meg (piciket és két nagyobbat). Tenyerébe szorította őket, majd az arca dühösre változott, és teljes erejéből a falhoz vágta azokat, amik a szoba minden sarkába repültek, egyet sem láttunk. Ekkor rémült arccal, és könyörgő hangon kért, hogy „szedjük össze őket”. Négykézláb mászva előhalásztuk a szoba zugaiból a malacokat, és akkor kezdődött minden előröl. Mikor már sokadszor kúsztuk-másztuk körbe a szobát, a malacokat keresve, egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Amikor a csöppség elment átgondoltam, hogy mi volt ez, mit mondt ez a végtelenségig ismételt akció? Mindent! A marokba szorított malacok (kicsik-nagyok, gyerekek–szülők) azt szimbolizálhatják, hogy így voltunk együtt, ilyen szorosan. Azután történt valami nagy erejű, rettenetes, ami miatt az együtt lévők szinte szétrobbantak (dühösen a falhoz vágta őket). Ezután jött a kétségbe esett arc, és a szinte pityeregve hangzó kérés („szedjük össze”). Ez azt a vágyát fejezhette ki, hogy valahogy vissza kellene csinálni ezt az egészet, úgy, mint volt. A cselekvés nyelvén pontosan fogalmazta meg, közölte nyomasztó problémáját ez a kis gyerek.

Egy öt éves fiú rendszeresen bekakált az óvodában, már az eltanácsolása is szóba került. Játszottunk volna, de nem tudott játszani, ezt a „nyelvet” nem beszélte. Eddigi életének nem volt része a játék, csak a túlélés. Anyja hurcolta magával őt, éltek dobozban, szállodában és nyomortanyán. Egy ilyen szörnyű putriból hozta el a rendőrség a kisfiút, akit végül elvettek az anyától, és a nagymamánál helyezték el, aki elhozta hozzánk foglalkozásra. Ez a fiú játék helyett felkínálta, hogy rajzol valamit. (Ez jobbadán firka volt.) Keresett egy kék ceruzát és egy nagy csigavonalat rajzolt, melynek a legbelső pontjára egy „barna foltot” festett. „Mi ez?” – kérdeztem tőle. „Ez egy nagy folyó” – volt a válasz. „Az a barna egy sziget?” – kérdeztem. „Nem, az egy lyuk, ami mindent elnyel, a folyót is” – válaszolta. „Nagyon veszélyes folyónak látszik, nem hiszem, hogy valaki is le mer evezni rajta” –jegyeztem meg. „De igen!” – mondta fölélénkülve. „Egy kétéves kisfiú megy le rajta egy csónakban”. Közben ujjával mutatta, amint a képzeletbeli gyerek egyre inkább megközelíti a folyó legveszélyesebb pontját. Én rémülten jeleztem a fiúnak, hogy nagy baj lesz, ha odaér. Erre ő azt válaszolta, hogy nem lesz semmi baj, mert mielőtt az a lyuk elnyelné a fiút a folyóval együtt, egy horgászbottal kikapják a gyereket a csónakból, és megmenekül. Ennél a primitív firkánál pontosabban, az ő eddigi életútját, kitettségét, a megélt fenyegetettséget, a megsemmisülés vízióját és sorsának jóra fordulását, nem lehetett volna megjeleníteni, és kommentálva elmondani.

Van, aki már a játék, és a mese csodálatos nyelvét is képes felhasználni arra, hogy sérelmét, valamint az azzal kapcsolatos minden rezdülését (érzés, viszonyulások, vágyak, morális dilemmák stb.) megfogalmazza. Egy hatéves gyerek annyira gyűlölte kistestvérét, hogy az meg nem állhatott előtte. Játékában feszítő belső állapotát úgy jelenítette meg, hogy ő a milliófejű sárkány, aki mindenkit megmar, elpusztít, tüzet okád. Tárgyalni nem lehetett vele, mert láthatatlan volt. Játék közben jeleztem, hogy nekem, mint ott élő kiskutyának egyáltalán nem tetszik, hogy egyszer csak fellök valaki, és még csak nem is látom, hogy ki volt az. „Ez már mindig így lesz?” – kérdezem tőle. Erre a sárkány azt mondja, hogy „ha egy valakit fölfalhatnék, akkor láthatóvá válnék”. „Hurrá” – örvendeztünk a többiekkel. „Ha láthatóvá válsz, akkor ki leszel?” – kérdeztük. „Akkor én Senki leszek” – válaszolt. Ha „fölfalná”, eltűntetné a kisebb testvért, akkor végre ő is láthatóvá válna a családban, úgy, mint régen, de ha ezt megtenné, akkor ő egy senki lenne.