ENGEDD A GYERMEKET SAJÁT NYELVÉN SZÓLNI!
Mentálhigiénés Csoportunkban évek óta folyamatosan van pszichodráma csoport óvodás, kisiskolás gyerekek számára.
A gyermekpszichodráma módszerének Magyarországon való meghonosítása Kende Hanna nevéhez köthető. Ő Párizsban, a Francia Igazságügyminisztérium szakpszichológusként dolgozott, és végzett kutatómunkát. Ez időben fejlesztette ki gyermekpszichodráma módszerét, ami számos országban elterjedt. Kende Hanna európai szinten elismert szakember! Méltán az, hisz módszere lehetővé teszi a gyermek számára öngyógyító képességének kibontakozását, alkalmat kínál arra, hogy a gyermek megfogalmazza, átdolgozza mindazt, ami belül feszíti őt, módot kínál belső harmóniájának, egészségének helyreállítására, növeli a gyermek önértékének tudatát, támogatja önteremtő munkáját. Mindezt úgy teszi, hogy az a gyermek számára nem tortúra, hanem öröm, felszabadult játék. A gyermekpszichodráma különös keveréke, ötvözete: mesének, játéknak, fikciónak, valóságnak, akciónak és elmélyülésnek, rációnak és zsigeri történéseknek, jó és rossz meglátásának stb.. Leginkább egy szürreális álomként lehetne definiálni, ami talán azért is találó, mert a gyermekpszichodráma, és az álommunka sokban hasonlít egymásra. Ez a módszer alapvetően tartalmaz, feltételez, fejleszt egy sor, az emberi életben nagyon fontos dolgot is, ami kell a boldoguláshoz, a belső egyensúly helyre állításához. Ilyen többek között a cselekvőképesség, rugalmasság, kreativitás, empátia, mentalizáció, jó szociális rutinok, bizonyos etikai, morális mozzanatok megérzésére, mások és önmagunk elfogadása stb.. A gyermekpszichodráma különleges módszer, és Hannára, e varázslat tudójára, mindig nagy szeretettel, tisztelettel és hálával gondolok. Sokat adott nekünk, akik tanítványai lehettünk! Óriási tudással és tapasztalattal rendelkezik. Ám legnagyobb hatással rám az a szemlélet, attitűd, elkötelezettség volt, ahogy ő a pszichodrámához, és a különböző bajokkal küszködő gyerekekhez viszonyul. Hanna nagyszerű mestere, képviselője a gyerekeknek, és az ő szolgálatukba állított módszernek. Ám nem csak Hannától tanultam sokat, hanem a velem játszó gyerekektől is. A velük töltött közös munka nagyon izgalmas tapasztalatokkal, felfedezésekkel gazdag. Szeretném az így megélt tapasztalataimat megosztani.
Bár régóta játszom gyerekekkel, még mindig rabul ejt különleges képességük arra, hogy a saját nyelvükön pontosan, velősen képesek elmondani gondjukat. Számomra fontos, hogy egy kisgyerek azt a nyelvet használja, ami számára működik, nincs elvárásom vele szemben, hogy az én igényemnek megfelelően tálalja gondolatait. A gyerekeknél ez a saját nyelv esetenként nagyon különböző: cselekvés, firka, igazi játék, és lehet persze szó is. A saját nyelven való megfogalmazásra egy-egy példát szeretnék írni.
Egy három éves csöppség nagy bajba került. Kistestvére született, őt óvodába adták, és váratlanul meghalt az édesapja. A családra ráborult a gyász. Az anya fizikailag és lelkileg nehéz helyzetben volt. A kiterjedt család tagjaiban is óriási volt a feszültség, az anyát okolták az apa halála miatt (nem vette észre, hogy baj van). Egy ilyen csöppség szavakkal nem tudja elmondani, hogy mi ez az érzelmi káosz, mi az, ami kívülről nyomja, belülről feszíti őt. Amikor találkoztunk, szavak nélkül, csendben tettünk-vettünk, „játszottunk”. Ő malacokat fogott meg (piciket és két nagyobbat). Tenyerébe szorította őket, majd az arca dühösre változott, és teljes erejéből a falhoz vágta azokat, amik a szoba minden sarkába repültek, egyet sem láttunk. Ekkor rémült arccal, és könyörgő hangon kért, hogy „szedjük össze őket”. Négykézláb mászva előhalásztuk a szoba zugaiból a malacokat, és akkor kezdődött minden előröl. Mikor már sokadszor kúsztuk-másztuk körbe a szobát, a malacokat keresve, egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Amikor a csöppség elment átgondoltam, hogy mi volt ez, mit mondt ez a végtelenségig ismételt akció? Mindent! A marokba szorított malacok (kicsik-nagyok, gyerekek–szülők) azt szimbolizálhatják, hogy így voltunk együtt, ilyen szorosan. Azután történt valami nagy erejű, rettenetes, ami miatt az együtt lévők szinte szétrobbantak (dühösen a falhoz vágta őket). Ezután jött a kétségbe esett arc, és a szinte pityeregve hangzó kérés („szedjük össze”). Ez azt a vágyát fejezhette ki, hogy valahogy vissza kellene csinálni ezt az egészet, úgy, mint volt. A cselekvés nyelvén pontosan fogalmazta meg, közölte nyomasztó problémáját ez a kis gyerek.
Egy öt éves fiú rendszeresen bekakált az óvodában, már az eltanácsolása is szóba került. Játszottunk volna, de nem tudott játszani, ezt a „nyelvet” nem beszélte. Eddigi életének nem volt része a játék, csak a túlélés. Anyja hurcolta magával őt, éltek dobozban, szállodában és nyomortanyán. Egy ilyen szörnyű putriból hozta el a rendőrség a kisfiút, akit végül elvettek az anyától, és a nagymamánál helyezték el, aki elhozta hozzánk foglalkozásra. Ez a fiú játék helyett felkínálta, hogy rajzol valamit. (Ez jobbadán firka volt.) Keresett egy kék ceruzát és egy nagy csigavonalat rajzolt, melynek a legbelső pontjára egy „barna foltot” festett. „Mi ez?” – kérdeztem tőle. „Ez egy nagy folyó” – volt a válasz. „Az a barna egy sziget?” – kérdeztem. „Nem, az egy lyuk, ami mindent elnyel, a folyót is” – válaszolta. „Nagyon veszélyes folyónak látszik, nem hiszem, hogy valaki is le mer evezni rajta” –jegyeztem meg. „De igen!” – mondta fölélénkülve. „Egy kétéves kisfiú megy le rajta egy csónakban”. Közben ujjával mutatta, amint a képzeletbeli gyerek egyre inkább megközelíti a folyó legveszélyesebb pontját. Én rémülten jeleztem a fiúnak, hogy nagy baj lesz, ha odaér. Erre ő azt válaszolta, hogy nem lesz semmi baj, mert mielőtt az a lyuk elnyelné a fiút a folyóval együtt, egy horgászbottal kikapják a gyereket a csónakból, és megmenekül. Ennél a primitív firkánál pontosabban, az ő eddigi életútját, kitettségét, a megélt fenyegetettséget, a megsemmisülés vízióját és sorsának jóra fordulását, nem lehetett volna megjeleníteni, és kommentálva elmondani.
Van, aki már a játék, és a mese csodálatos nyelvét is képes felhasználni arra, hogy sérelmét, valamint az azzal kapcsolatos minden rezdülését (érzés, viszonyulások, vágyak, morális dilemmák stb.) megfogalmazza. Egy hatéves gyerek annyira gyűlölte kistestvérét, hogy az meg nem állhatott előtte. Játékában feszítő belső állapotát úgy jelenítette meg, hogy ő a milliófejű sárkány, aki mindenkit megmar, elpusztít, tüzet okád. Tárgyalni nem lehetett vele, mert láthatatlan volt. Játék közben jeleztem, hogy nekem, mint ott élő kiskutyának egyáltalán nem tetszik, hogy egyszer csak fellök valaki, és még csak nem is látom, hogy ki volt az. „Ez már mindig így lesz?” – kérdezem tőle. Erre a sárkány azt mondja, hogy „ha egy valakit fölfalhatnék, akkor láthatóvá válnék”. „Hurrá” – örvendeztünk a többiekkel. „Ha láthatóvá válsz, akkor ki leszel?” – kérdeztük. „Akkor én Senki leszek” – válaszolt. Ha „fölfalná”, eltűntetné a kisebb testvért, akkor végre ő is láthatóvá válna a családban, úgy, mint régen, de ha ezt megtenné, akkor ő egy senki lenne.
Egy fiatal pár úgy döntött, hogy elválnak. Kapcsolatuk lassan, lappangva lazult fel. Többször próbálták menteni, már csak két kicsi gyermekük miatt is, ám ezt a felszínen „megtartott” együttlétet, az alatta húzódó feszültség mégis szétnyitotta. Az apa albérletbe költözött, a gyerekek az anyánál maradtak. A nagyobb gyermek négy éves múlt, a kisebb még csak két éves. A szülők ugyan a válás mellett döntöttek, de minden igyekezetükkel azon vannak, hogy a két gyermeknek segítsenek: viszonylag elfogadható módon túlélni ezt a helyzetet, alkalmazkodni az új körülményekhez. Ebben a két szülő feltétel nélkül egyetért és partner, hisz mindketten rajongnak gyermekeikért.
A nagyobbik gyermek (Dénes) viselkedése problémás lett, indulatos, feszült, nehezen boldogultak vele, emiatt kerültünk kapcsolatba egymással. Én Egerben, a Mentálhigiénés Csoportban gyermekpszichodráma csoportokat vezetek. Dénessel hetente ott találkozunk, az ő játékáról, és az azzal kapcsolatban megfogalmazódó gondolataimról szeretnék írni.
Dénes első játékát a rombolás, az agresszió jellemezte, nem lehetett tudni miért, ki bánt és kit. Az egész céltalannak tűnt, nem volt mögöttes tartalma. Ez a motívum jól lefedte a pillanatnyi helyzetet: a szülők még nem mondták meg a gyerekeknek, hogy válnak, hogy majd az apa el fog költözni. A gyerekek érzékelték a helyzet magas feszültségét, miközben nem tudták, hogy mi, miért történik. Ilyen volt a játék is, nem tudni mi miért van, csak a magas feszültség adott.
A második játék jellemző motívuma a jók és rosszak / bűnözők közötti harc volt. Már megnevesítette a szemben álló feleket. Ebben a játékban a rosszak nagyon sokan voltak, annak a néhány erőtlen jónak esélye sem volt a győzelemre. A szülők ekkor már közölték a gyerekekkel a válás tényét, az apa elköltözött. Fizikai realitás lett, ami eddig csak a „levegőben lógott”, világossá vált, amit eddig csak éreztek. A gyerekek imádják szüleiket, óriási fájdalomként zuhant rájuk a válás. Mintha a Dénesben kavargó jó és rossz érzések kifejezői lennének a játékban harcoló felek. Most még sok a rossz, ami fáj, ami feszít… Most még szinte reménytelennek tűnik, hogy a jók irányába billenjenek a dolgok.
Következő játékát a szigorú rend megteremtése jellemezte. Rend és kontrol hatotta át a történetét. A külső rendre az emberek vigyáztak, az emberek testében pedig a baktérium felügyelők garantálták a rendet. Rossz nem jelenhetett meg a történetben, tömegek vigyázták a külső/belső rendet. Ebben a nagy rend melletti elkötelezettségben több dolog is lehet. Dénes erőn felül igyekszik saját rendezett állapotának „megtartására”, amit a belső feszültség nyomhat szét. Igyekszik ezzel is hozzájárulni a helyzet stabilizálásához, „segíteni” a felnőtteket, akik érzelmileg maguk is elég nehezen boldogulnak a megváltozott kapcsolati helyzetben. Lehet a rend Dénes vágya is, mivel ijesztő módon szétnyílt körülötte a megszokott rend, a korábbi családi rendszer és üzemmód. Sok dolog állhat tehát az erősen megfogalmazott „rendigény” hátterében. A helyzetnek ebben a korai szakaszában én nem bántam volna még, ha Dénes engedte volna kiáradni a benne feszítő rossz érzéseket.
Néhány következő játékában ismét megjelentek a rosszak is. Jók és „bűnözők” között zajlik a harc, de már többnyire a jók tűnnek erőteljesebbnek.
Érdekes volt Dénes legutóbbi játéka. Ez röviden arról szólt, hogy az Ördög elveszi a szülőktől a gyerekeiket. A szülők hiába könyörögnek neki, az nem adja vissza őket. Ezután elvette az Ördög a szülőktől a házukat is. „Az én házam már nagyon piszkos, festékes, nem lehet rendbe hozni”- mondta az Ördög. A szülők így gyerekek és ház nélkül maradtak. Telefonon hívták az Ördögöt, kérték, hogy beszélhessenek a gyerekekkel. A gyerekek örültek, amikor meghallották a szülők hangját, de nem mennek haza, az Ördögnél maradnak, az ellátja és neveli őket. „Majd én megtanítom őket viselkedni”- mondja az Ördög. Az Ördögnek méreg volt a szarvában, de megígérte a szülőknek, hogy a gyerekeket nem fogja mérgezni. Sajnos közben mégis mérgezte őket és gonosz csapatokat is gyűjtött a házába. A gyerekek emiatt maguk is kezdtek rosszabbá válni. Dénes, az általa kitalált történetben / játékban, mintha leválasztaná a szülőkről a rosszat, ami az Ördögben öltött testet. A kicsi gyerekek általában nagyon nehezen birkóznak meg az ambivalens érzésekkel. Imádni, szeretni a szülőt és gyűlölni, haragudni rá, amikor fájdalmat okoz. Egy válás bőségesen előhívja az ilyen ambivalenciákat. A mesékben számos példa van arra, ahogy széthasítják az ilyen összetett, vegyes érzelmi viszonyulásokat. Például a mesebeli jó tündér az anyának az imádni való része, míg a szipirtyó boszorkány a büntető, haragvó anyai részt képviseli. Dénes is úgy tett, mint ahogy az a mesében van: szétbontotta a számára kezelhetetlenül feszítő ambivalens érzést, leválasztotta a gyermekükért küzdő, őket szerető szülőkről a rosszat (pedig a valóságban ők okozták az elszakadás fájdalmát, addigi életük összekuszálódását). Ezzel a hasítással Dénes a játékban a szülőket „tisztán” szerethetőnek, jónak tudja megtartani, a rosszat rajtuk kívülre helyezi. Nem a szülők, hanem valami rajtuk kívül álló gonosz az, aki elválasztja a szülőket a gyerekektől. Ez a lehasított, az Ördögben testet öltött rossz mintha lassan beitatódva mérgezné a gyerekeket, rossz irányba megváltoztatja a viselkedésüket. Megjelenik a történetben a szülők – gyerekek elszakadása. A családban, a korábbi egységhez képest fizikailag, érzelmileg, az élet napi megszervezése terén megváltozott a helyzet. A korábbi családi rendszerhez, érzelmi hálóhoz képest törés /szakadás érezhető. A bekövetkező rossz (válás) miatt szakadnak el a gyerekek a szülőktől, elvész a szülői „ház”, a család, a gyerekek számára korábban adott életkeret. Dénes a történetben a szülőket „együtt” tartja, a két szülő együtt harcol a gyerekekért, együtt szeretnék a gonosztól megmenteni őket. Ebben a motívumban több dolog is megfogalmazódik. Benne lehet Dénes vágya, a szülők legyenek együtt. Ilyen helyzetben gyakran fejezik ki a gyerekek játékban, rajzban azt a vágyukat, hogy legyen úgy, mint régen, anyu és apu tartozzanak ismét össze, a család legyen ismét teljes. Ahogy a mesében együtt küzdenek a szülők, hogy az Ördögtől visszaszerezzék gyermekeiket, úgy fog össze a két szülő a valóságban is azért, hogy a gyermekekben a válás miatt keletkezett rossz érzéseket kezeljék, a megbillent egyensúlyt visszaállítsák, hogy a gyerekek egyre inkább alkalmazkodni tudjanak az új viszonyokhoz, a megváltozott családi működéshez, a családi rendszer struktúrájának átalakulásához.
A mai családoknál egyáltalán nem ritka a válás és ennek sokféle oka lehet. A válás a családi rendszert alapjaiban formálja át. Megváltozik a rendszer struktúrája, az érzelmi kötések, a fizikai, érzelmi távolságok, a korábbi megszokott napi működési mód, óriási feszültségek keletkeznek a rendszerben és a rendszer tagjaiban egyaránt. Sajnos általában az a jellemző, hogy váláskor a felnőttek, akik maguk is óriási megpróbáltatáson mennek át, nem tudnak érzelmileg megfelelő módon a gyerekek rendelkezésére állni. Eluralja őket a saját dühük, saját fájdalmuk, a másik féllel szembeni harag és nincs kapacitásuk a gyerekekre figyelni. Pedig fontos lenne a gyerekekben okozott bajjal a felnőtteknek törődni, fontos lenne a válás nyomán előállt nagy erejű stresszt oldani bennük, az új helyzethez való adaptálódásban segíteni őket. A történetben szereplő szülők számomra (sajnos) ritka kivételnek számítanak. Ők, miközben felnőttként dolgoznak a válás nyomán bennük keletkezett saját feszültséggel, nem feledkeztek meg a gyermekeikről sem. Lehet, hogy párként nem boldogulnak, de szülői szerepükben jól teljesítenek mind a ketten, nagy felelősségről tettek bizonyságot. Jó volt érezni, ahogy a gyerekek érdekében össze tudtak fogni, hogy megkönnyítsék számukra ennek a nehéz helyzetnek a kezelését. Ehhez kellett, ennél a szétváló párnál a másik fél iránti tisztelet, a gyerekek iránti szeretet, a szülői szerep komolyan vétele. Dénesnek és testvérének, a bajok ellenére szerencséjük van, jó szülők segítik őket. A szülők gyermekeik iránt érzett felelőssége és szeretete átsegítheti a kicsiket a válás okozta traumán.
Bimbó Zoltánné
pedgógus-mentálhigiénikus